Názáreti Jézus, más néven Jézus Krisztus, vagy egyszerűen csak Jézus, a kereszténység központi személye. Említik a Próféta, az Úr, az Ember Fia, az Isten báránya, a Zsidók Királya, a Pantokrátor, a Messiás, az Üdvözítő és a Megváltó megnevezéssel is.

 

 A legtöbb keresztény felekezet a megtestesült Isten Fiaként tiszteli őt, aki az evangéliumok szerint feltámadt a halálból, miután keresztre feszítették.

 

Jézus saját magáról a következőket mondta:

 

Az Úr lelke van rajtam, azért kent fel engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek. Elküldött, hogy hirdessem a foglyoknak a szabadulást, a vakoknak a látást, hogy szabadon bocsássam az elnyomottakat, és hirdessem az Úr kegyelmének esztendejét.

 

A teológiában

 

Jézus az Újszövetség és a kereszténység központi személye. A többségi keresztény tanítás szerint - az Atyaisten és a Szentlélek mellett - a Szentháromság egyik személye: Isten fia, aki emberré lett, természetfeletti csodákat tett, tanított, keresztre feszítették, meghalt, sírba helyezték, de a halálát követő harmadik napon feltámadt.

 

A Biblia és a keresztény hagyomány szerint azért jött, hogy megmentse a világot, azaz a bűneiből megváltsa és megszabadítsa az egész emberiséget. Az üdvtörténeti teológiában Isten elküldte gyermekét - Isten Fiát -, és feláldozta az emberiség bűneiért megváltásképp. Isten megdicsőítette Krisztust a feltámadással, ami azt jelenti az embereknek, hogy a halál nem uralkodhat rajtuk korlátlanul, az örök élet lehetősége kinyílt számukra: "Monda néki Jézus: Én vagyok a feltámadás és az élet: aki hisz én bennem, ha meghal is, él; És aki csak él és hisz én bennem, soha meg nem hal." (Jn.11:25-26). Ez a keresztény örömhír, ami az evangéliumok végső mondanivalójának alapja.

 

Amit Ádám és Éva elrontott - az engedetlenségük miatt bűnbe estek -, azt egy másik ember, Jézus helyrehozta engedelmességével és áldozatával. Jézus kiállta a pusztában a sátán kísértéseit, a sátán földi hatalmát, "ajándékát" elutasította; majd bárányként fogadta el Isten tervét, a kereszthalált, mely után az Atya megdicsőítette őt a feltámadás által, és ültette őt a maga jobbjára a Mennyekben. Ádám és Éva tettének büntetése a halál, Jézus áldozatának ajándéka az örök élet. Bár szűk az út, aki követi Jézust, üdvözül. Az örök élet elérésére csak Jézus Krisztuson keresztül van lehetőség. Jézus vére azért folyt ki a kereszten, mert "vér kiontása nélkül nincsen bűnbocsánat"(Zsidók 9:22). Jézus bűn nélkül élt a földön, az ő vére bűntől mentes, tökéletes áldozat. "Mivel a bűn zsoldja a halál" (Róma 6:23), neki nem kellett volna önmagáért meghalni. A Róma 6:23 viszont folytatja: "az Isten kegyelmi ajándéka pedig az örök élet Krisztus Jézusban, a mi Urunkban". Tehát ez a vér alkalmas, hogy eltöröljön minden bűnt. Ezért járt Isten Fia a földön. "Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van", mondja János evangéliuma 3:36.

 

Jézus hatása élete után

 

Jézus tanítása és beszédei megismertették az emberekkel a szelídség fogalmát, mely a „szeresd ellenségeidet” tanításában látszik legjobban. Követői közül elsőként István vált vértanúvá, akinek története is azt igazolja, hogy a legtöbb esetben hamis vádakkal illették az első gyülekezetet, amely nem volt erőszakos és hatalomra törő. Bár honfitársai közül csak kevesen követték az embertársak megértésére iránymutató tanításait, azonban Pál apostol hatására a diaszpórában az istenfélők – zsidó hagyományokat követők, és a prozeliták (pogányok közül zsidó hitre betértek) – közül sokan csatlakoztak a városokban létrejövő közösségekhez. Míg Jeruzsálemben az ősegyház követte a zsidó előírások többségét: a Templomban imádkoztak, tartották ennek megfelelően a parancsolatokat, csak Jézus személyét illetően bocsátkoztak vitába; addig a pogányok között kifejtett tanítás hatására és jelentős eredményeikre tekintettel a környező provinciákban egyre nagyobb teret nyertek.

 

A 66-ban kitörő zsidó háború elől a hagyományok szerint a Jordánon túl lévő Pellába menekültek azok, akik a fővárosban a keresztény közösséghez tartoztak. Mivel Iosephus Flavius ebben a tekintetben sem említi őket külön, hatásuk ekkor a többi irányzathoz képest még jelentéktelen lehetett. Bar Kochba-t a 2. zsidóháború (132–135) parancsnokát Akiba ben Jószéf vallási vezető Messiásnak ismerte el, és erre szólított fel mindenkit. Ezért azok a 'zsidó' követői, akik Jézust már közel egy évszázada Messiásnak vallották, elmenekültek az országból. Keletnek vették az irányt, hatásuk még jelentéktelenebb lett vallási szempontból, a többségük beleolvadt az akkor már jelentős számú és létszámú Pál apostol által alapított közösségekbe.

 

Bár a Római Birodalom keleti felében sokkal többen követték már a keresztény tanokat, Rómában is igen korán (50 körül) létrejött egy közösség. Talán Péter és Pál apostolok személyes hatására is tekintettel, lassan vezető szerephez jutott a birodalom fővárosának gyülekezete. Ezekben az évtizedekben görög nyelven megszülettek az evangéliumok, amelyek hatására, az egyszerű nép fiaitól kezdődően a műveltebb rétegek körében is elfogadottá vált a keresztény életszemlélet. Bár több üldöztetést szenvedtek el az egyház különböző részei, közösségei, azonban ezeket általában megerősödve vészelték át. Sok különféle hatás eredményeként a Római Birodalom vezetői között is egyre nagyobb számban követték az új vallást. A legtöbben közülük először csak pragmatikus okokból váltak hívőkké, azonban sokan jobban megismerkedve Jézus Krisztusnak az írásokból és egyházából áradó kisugárzásával, később megerősödtek, és szilárdak maradtak hitükben, így egyre elfogadottabbá vált az ország minden régiójában. Időközben a kereszténység átlépte a birodalom határát is, a második században már kimutatható néhány környező ország vallási palettáján. Az első időkben (1. század) még megtűrt, ’értelmetlennek tűnő’ 1.Kor. 1- 23; vallás, később polgárjogot nyert, majd vezető szerephez jutott szokatlanul rövid idő alatt. Az első néhány tanítvány helyébe ezrek majd százezrek, később milliók léptek.

 

I. Theodosius380-ban a Római Birodalomban államvallássá tette a kereszténységet. Ez fontos állomása volt annak a folyamatnak, aminek a révén a világ legnépesebb és ugyanakkor legnagyobb hatású vallásává nőtt. Ennek tudatában kijelenthető, hogy Jézus a világtörténelem legmeghatározóbb és leghíresebb személye mind a mai napig.

 

Jézus Krisztus testben jött el. ” Ez a jánosi írásoknak, de tulajdonképpen az egész Újszövetségnek egy olyan kijelentése, amely alapján a lelkek megvizsgálhatók, „hogy azok az Istentől valók-e” (1Jn 4,1-2). Aki a gnosztikus tévtanitokhoz hasonlóan nem akar tudni az emberi alakot öltött Názáreti Jézusról, abban nincs meg az Isten Lelke (1Kor 12,3). Jézus valódi ember volt, s nem egy föld felett lebegő égi jelenség. Csak vázlatos tömörséggel sorolunk fel néhány megfigyelést, amelyek az Úr földi életére vonatkoznak. A kép teljessé tétele érdekében az olvasó keresse meg a hozzájuk tartozó bibliai szakaszt.

 

Jézus hozzánk hasonlóan asszonytól született, és szülői felügyelet alatt nevelkedett. Ember volt: test és lélek. Szegény volt: vándoréletet élt. Érezte az éhséget, a szomjúságot és a fáradságot (még a viharos tengeren hánykolódó hajón is elnyomta az álom). Képes volt haragra, sírásra, félelemre és szorongásra, „s verejtéke olyan volt, mint a földre hulló nagy vércseppek” (Lk 22,44). Haldokolása utolsó pillanataiban úgy érezte, hogy Isten elhagyta. Igazi emberi élet - nemcsak magányos magaslatokkal, de különféle próbákkal és mélységekkel. Jézus „hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett mindenben, kivéve a bűnt” (zsidó 4,15). Az emberi lét terhei nem kerülték ki, sőt megsokasodtak rajta. Nem volt szerencséje? Egészen másról van szó.

 

Alászállása a mélybe - jusson eszünkbe Fil 2,6kk - üdvözítői megbízatásának része volt. „Hasonlóvá kellett lenni a testvéreihez, hogy irgalmas és hû fôpap legyen az Isten elôtti szolgálatban, hogy engesztelést szerezzen a nép bûneiért” (Zsidó 2,17; vö. 4,15; 5,7k). Pál egy merész megfogalmazással még tovább megy: „Azt, aki nem ismert bűnt, bûnné tette, hogy mi Isten igazsága legyünk ôbenne” (2Kor 5,21). Isten Fiának emberré válása nem egyszerûen valamiféle missziói vagy pedagógiai szempontú alkalmazkodás vagy szolidaritás a szegényekkel (bár az is!), hanem végsô soron azonosulás az ember mélységes elveszettségével és az Istentől eltántorodott, reményét vesztett világ kétségbeejtô helyzetével.

 

Jézus élete és mûködése az elveszett világ, elsôsorban is az ember megmentésére irányult. Azzal, hogy a Jordánban megkeresztelkedett, Jézus azonosította magát a bûnösökkel. Amikor maga is a nyilvánosság elé lép, magáévá teszi Keresztelô János üzenetét: a mennyek országának, Isten királyi uralmának eljövetelét hirdeti (Mt 3,2; 4,17). Isten vissza akarja szerezni az elveszett világot. Érvényre kívánja juttatni hatalmát ott és abban, ami mint saját alkotása ôhozzá tartozik. Rendeltetésének megfelelôen az embernek is meg kell térnie ahhoz, akitôl jön, és aki felé tart („tôle, általa és érte van minden”, Róm 11,36). Meg kell találnia, és el kell ismernie Istenét, hogy meglehessen az ô akarata „amint a mennyben, úgy a földön is”. Isten országának eljövetelét várták Jézus kortársai is, élükön az írástudókkal és a vallási vezetôkkel. De mást vártak, mint amit Jézus hirdetett. Dániel könyve alapján egy olyan isteni királyság felállítására gondoltak, amely uralma alá hajtja a világbirodalmakat, s amelyben az „emberfiához hasonló” Messiás vezetése alatt álló Izráel, „a Felséges szentjeinek népe” örökre megszerzi a világ feletti uralmat (Dán 7,13. 27). Addig azonban, amíg ez be nem következik, mindenkinek fel kell vennie az igát, vagyis be kell tartania a törvényt, lehetôleg mind a 613 parancsolatával együtt, beleértve a rabbik formai rendelkezéseit is - s ez fogja elhozni Isten országát.

 

Jézus a Tóra (törvény) elôírásait bizonyos helyzetekben szuverén módon értelmezte. Különösen a szombattal kapcsolatos álláspontjára gondolunk. Nem azért viselkedett így, mert véleménye szerint a farizeusok és az írástudók túlságosan komolyan vették az Isten iránti engedelmességet. Ellenkezôleg: ha az írástudók a „Halld meg Izráel!”-t (5Móz 6,5) idézték volna, vagyis a kegyes zsidó mindennapi hitvallását, hozzátéve a felebaráti szeretet parancsát (3Móz 19,18), akkor az nyilván Jézus teljes egyetértésével találkozott volna (Lk 10,27k). Tudatosan éles hangú beszédében Jézus hangsúlyozta, hogy a törvénybôl egy betû vagy egy vesszôcske sem veszhet el, s hogy ô nem azért jött, hogy a törvényt érvénytelenné tegye, hanem hogy betöltse (Mt 5,17-20). Nem egy írásmagyarázó elvitatja Jézustól ezeket a mondatokat, minthogy ô maga igen szabadon kezelte a törvényt. De lássuk helyesen, mit akar Jézus.

 

Tedd ezt, és élni fogsz” - mondja az írástudónak (Lk 10,28). Bárcsak valóban tette volna, és bárcsak mi is ezt tennénk: szeretni Istent teljes szívünkbôl, teljes lelkünkbôl, teljes erônkbôl és teljes elménkbôl, és felebarátainkat, mint magunkat (Lk 10,27). Ahogyan Jézus a Hegyi Beszédben az ötödik, hatodik és nyolcadik parancsolatot, valamint a szeretet parancsát értelmezi, rávilágít szívünk szándékának legmélyebb indítékaira: kiderül, hogy nincs senki sem, aki igaz lenne. Szívünkbôl,személyiségünk központjából származnak a gonosz gondolatok és cselekedetek. Márpedig az ember egy egészet alkot, nem lehet felosztani bizonyos területekre, mindenkor teljes egészében felel önmagáért.

 

Csak komolyan kell venni a törvényt, s máris kiderül, hogy ezen az úton nem jutunk el sem ahhoz az „írástudókét felülmúló” igazsághoz, amelyet Jézus látni akar (Mt 5,20), sem a mennyek országához, azaz Isten uralmának megvalósulásához az életünkben. Nem, a törvény bukáshoz vezet. Az Isten iránti vagy felebaráti szeretet spontán megnyilatkozása helyét hiú és visszataszító magamutogatás foglalja el (Mt 6,1-6), a könyörületesség helyét pedig kegyes cselekedetek és kultikus ceremóniák (Mt 9,1kk; 15,1kk; 23,1-36). Kora mértékadó embereinek törvényrajongását, egyéni teljesítményükbe vetett bizalmát Jézus hiábavalóságnak nyilvánítja. Tudjuk, hogy végeredményben ezért kellett üldöztetést szenvednie és meghalnia.

 

Súlyosan félreértenénk Jézust, ha azt hinnénk, hogy alapvetô célja az erkölcsi állapotok javítása volt: kegyes külsôségek helyett tettek, kifogástalan magatartás helyett nagyobb rugalmasság, Isten „teljes szívbôl és teljes erôbôl” való szeretete helyett több emberszeretet. Jézus bizonyára örülne annak, ha több engedelmesség lenne az életünkben (Lk 6,46). De amikor Isten országáról beszél, nem arra gondol, hogy azt egy magasabb rendû, emberszeretôbb etikával idézzük elô, amellyel meggyógyítjuk a bûnös és kaotikus világot.

 

Ha ezt tennénk, akkor az egyik törvényeskedô rendszerbôl egy másikat csinálnánk. Az emberek meggyôzôdése arról, hogy képesek jót cselekedni, érintetlen maradna. De tudjuk, hogy Jézus más véleménnyel volt az emberekrôl. Hogy Isten neve megszenteltessék, országa eljöjjön, akarata meglegyen: ezekért legfeljebb imádkozhatunk. Egyedül Isten tehet valamit - és ô tesz is.

 

A Hegyi Beszéd élén ott állnak a Boldogmondások. Nagy vigasztalás azoknak, akik híjával vannak mindannak, ami kívánatos lenne. Jézus a bukottakat és megvetetteket, a vámszedôket és bûnösöket, a tévelygôket és gyengéket, a testileg és lelkileg szenvedôket hívja magához. Hát nem figyelemreméltó, hogy Isten azokkal tud kezdeni valamit, akiket van mibôl meggyógyítania (Mt 21,28-31)? Jézus a mi pásztorunk, aki megkeresi azt, ami elveszett (Mt 18,11-12). Széttöri azt a gondolkodást, amely elérhetô érdemekre tekint, különjutalomra tart igényt, arányosságról, méltányosságról és teljesítmény utáni bérezésrôl beszél (Mt 20,1-16). Nem a farizeus ment a maga házába megigazultan, bár ragyogó dolgokat tudott felmutatni, hanem a magát bûnösnek valló vámszedô (Lk 18,9-14). Olyanokká kellene lennünk, mint a gyermekek, akik természetesen tudják fogadni a feléjük áradó szeretetet (Mk 10,13-16). Nem, Isten országa nem a mi fáradozásaink, erôfeszítéseink révén valósul meg. Hasonló egy menyegzôhöz - s figyeljük csak meg, kinek is szabad azon részt vennie (Mt 22, 1-10)! Jézus vendégei azok, akik megfáradtak és meg vannak terhelve (Mt 11,28), mert azt akarja, hogy aki szomjazik, igyék (Jn 7,37; Jel. 22,17c). Isten országa azonban Istennel való kapcsolatunknak nem csak egy elkülönült részében valósul meg, mondjuk a hibákkal terhes múlt bûneinek csendes megvallásakor (Lk 5,20), vagy az együttlét örömétôl gazdag asztalközösségben (Lk 5,20). A bûnösök befogadása Jézus mûködésének központi üzenete (Lk 19,10; 1Tim 1,15). „A Krisztusban megjelenô Isten azt akarja, hogy lényegi módon értsük ôt. Közli magát, mintha neki volna szüksége ránk; fut utánunk, mintha nem tudna nélkülünk meglenni. Mint egy koldusgúnyába öltözött király, aki koldusok társaságát keresi: így nyilatkozik meg Úrként” (E. Brunner). De éppen ez kerül neki harcba és szenvedésbe - s most a békés kép drámaivá változik: a bûnösök barátját törvényszegôként üldözik. A Tóra védelmezôi nyomoznak utána, kihallgatják, feljelentik, végül elítélik és kivégzik. Midôn szeretetével belép a bûn és a bûnösök világába, azonnal ellenállást vált ki. „Akartam - de ti nem akartátok” (Mt 23,37).

 

Jézus az elutasítást a közömbös tekintetektôl kezdve az elkeseredett ellenállásig sokféle változatban tapasztalja meg. „Saját világába jött, és az övéi nem fogadták be ôt” (Jn 1,11). Lukács evangéliuma szerint már a kisded Jézus feje felett is elhangzott a jóslat: „Íme, ez sokak elesésére és felemelésére rendeltetett Izráelben, és jelül,amelynek ellene mondanak” (2,34). Isten Krisztusban megjelenô kegyelme visszapattan az önigazult emberek büszkeségérôl. Megzavarva, elbizonytalanodva érzik magukat, ha valaki átlát önigazságukon. Ezért kellett Jézust félre tenniük az útból.

 

De Jézusnak nemcsak az ember volt ellensége: láthatatlan hatalmak harcoltak ellene. Lényegtelen, hogy minek nevezzük ôket: démonoknak, a gonoszság lelkeinek, hatalmasságoknak, a sötétség világa urainak, a levegô birodalma fejedelmének, ördögnek vagy sátánnak (az Újszövetségben mindegyik kifejezés elôfordul). Az Efezusi levélben olvassuk: „A mi harcunk nem test és vér (tehát emberek) ellen folyik” (6,12). Jézus is így látta ezt. Az emberek gonoszsága mögött egy egyénen túli gonosz mûködik, amely romboló hatást fejt ki a világban. Jézus a saját mûködését úgy értelmezte, mint a sátán feletti gyôzelmet. Kiküldi tanítványait, hogy hirdessék az embereknek Isten országát, s látja, amint a sátán villámlásként alázuhan a mennybôl (Lk 10,1kk.18). És amikor gonosz szellemeket ûz ki, ezt az Isten országa elérkezésének jeleként értékeli (Lk 11,20).

 

(Közbevetô megjegyzés: a pszichiátriai betegségeknek természetes oka van, ezért természetes eszközökkel kezelhetôk. A régiek ezeket a betegségeket megszállottságnak tekintették, de ez nem jelenti azt, hogy nekünk is annak kell tekintenünk. Másrészt azonban mi is tapasztaljuk, hogy vannak okkult befolyás alatt szenvedôk. A neurózis mögött személyes élmények és képzetek húzódnak; az ördögi kötöttségektôl való szabadulás gyógyítólag hat. Ezekre kell gondolnunk, amikor Jézus csodás gyógyításairól hallunk.)

 

Jézus földi élete tehát harc volt. Túlzottan leegyszerûsítenénk Jézus mûködését, ha csak annyit látnánk benne, hogy a téves elképzeléseket jobbakra, a hibás gyakorlatot ésszerûbbre cserélte. A sokféle alakot öltô gonoszság, melyet egy láthatatlan központi akarat irányít, nem gyôzhetô meg szép szóval: csapást kell mérni rá. Isten Jézus Krisztusban lép a küzdôtérre, ahol valódi harc folyik. Erre utal Jézus megkísértése (Mt 4,1-11; Zsidó 4,15).

 

Változtasd a követ kenyérré - mondja a kísértô -, vagyis tégy gazdasági csodát. Vesd le magad a templom párkányáról, s mutasd meg, hogy sértetlen maradsz - azaz bizonyítsd be isteni származásodat akrobatikus mutatvánnyal. Borulj az ördög lábaihoz, és a világ összes országa a tiéd - vagyis ragadd magadhoz a hatalmat, állj át az ördög oldalára, engedd, hogy a te birodalmad is csak az emberek felett „hatalmaskodó” (Mk 10,42) földi képzôdmény legyen. A római korban három dolog volt, amire az emberek vágytak: panem, circenses, imperium (kenyér, cirkusz, politikai hatalom). Jézus ezeket sátáni kísértésként tapasztalta meg. Isten országaazonban csak isteni eszközökkel állítható fel. Hogyan gyôzi le Jézus Isten nagy ellenlábasát? Meglepô módon teszi ezt. A „testvérek vádlója” (Jel 12,10) ugyanis azzal tart hatalmában minket, hogy bûneinkre mutatva zsarol, mintha azt mondaná: Istentől már úgysem remélhetsz semmit, gyere, tarts velem! Tudjuk, hogy a zsarolók áldozataik tisztázatlan múltjával operálnak. A bûnszövetkezetek is azzal tartják sakkban saját embereiket, hogy ha nem engedelmeskednek, feladják ôket a rendôrségnek. De mi történik, ha a súlyos bûnökkel terhelt ember bocsánatot nyer? A bûnbocsánat evangéliuma megerôtleníti a gonosz ôsi hatalmát.

 

Ez Jézus harca és gyôzelme.De hogyan valósul meg Isten országa? Már most megvalósul vagy majd csak a jövôben? „Amint a mennyben, úgy a földön is” - mondjuk a Miatyánkban, amelyet a mennyek országa imádságának is nevezhetnénk. A kérdésre, hogy mikor jön el Isten országa, Jézus azt válaszolta: „Már közöttetek van!” (Lk 17,21). Vagyis Isten országa már jelen van Jézus személyében és mûvében: emberek hisznek, Isten nevét megszentelik, akaratát teljesítik, bûneiktôl megszabadulnak, és megbocsátanak az ellenük vétkezôknek.

 

Isten a Jézusban hívôk Urává, sőt Atyjává lett, ôk pedig Isten gyermekeivé, akik így szólíthatják meg ôt: Abbá (ez a gyermeki kedvességû arám szó a pogánykeresztyén, tehát görög nyelvû gyülekezetekben is ismert volt, Gal 4,6; Róm 8,15). Isten ismét az övék lett. Ebben az értelemben a mennyek országa már közöttük van; mindenütt, ahol emberek „idegenekként és jövevényekként” (1Pt 2,11.21) mindenüket elhagyva Jézust követik, vele vándorolnak az úton, a hétköznapi életben.

 

De éppen az utóbbi szavak világítanak rá arra, hogy Isten királysága nemcsak egyszerûen bevonul a világba, hogy azt minden további nélkül megváltoztassa - miként azt száz évvel ezelôtt a kultúrprotestánsok, s napjainkban a szociálprotestánsok elképzelték. A Krisztusban hívô emberek „idegen testek” a világban. „Nekünk pedig a mennyben van polgárjogunk” (Fil 3,20). Ott van a mi „örökségünk” (1Pt 1,4). Tapasztalt bibliaolvasók tudják, hogy az „örökség” ebben az összefüggésben az ígéret földjét jelenti. Isten országa a világban rejtett módon van jelen: szemmel nem látható, be nem bizonyítható, s evilági módon meg nem valósítható. Egyelôre Krisztus keresztjének alázatos formájában rejtôzik. Krisztus követése azt jelenti, hogy mi is felvesszük a keresztet (Mk 8,34).

 

Jézus nem ígért olyasmit, hogy az ember a történelem során egyre istenszeretôbb, békésebb, igazságosabb és lelkiismeretében tisztább lesz. Figyelembe kell vennünk Jézus - például Mk 13-ban megörökített - jövôképét: lesznek emberek, akik másokat félrevezetnek; lesznek háborúk és zajongások, földrengések, éhínségek, kozmikus katasztrófák; Jézus híveit üldözni fogják, az Isten házát lerombolják. De mindezek közben és ellenére hirdetni fogják a népek között az evangéliumot(13,10). S csak ez után jön majd el az Úr „nagy hatalommal és dicsôséggel” (13,26).

 

Feltûnô, hogy Jézusnak e jóslatai mennyire hasonlítanak a kortársak apokaliptikus váradalmaihoz. Ebbôl néhányan azt a következtetést vonták le, hogy valószínûleg nem is Jézustól származnak. A jézusi szavak hitelességének kétségtelen jele ugyanis - akárcsak a mûvészi alkotásoknál - az eredetiség. Nos, a teológia csakugyan ismeri azt a módszertani szabályt, mely szerint csak az a szöveg lehet bizonyíthatóan „jézusi”, amely nem mutat fel közös vonásokat a Jézus korában közismert vallásos szövegekkel, s amely nem is a tanítványok, illetve az újszövetségi iratok szerzôinek átvétele valahonnan (ez az ún. kritikai minimum). Lehet, hogy ez a szabály a hagyomány eredetiségének megbízható kritériuma. Gyakorlati haszna azonban nem sok van. Furcsa is volna az az ember, aki semmit sem vesz át másoktól, s akitôl - ráadásul, ha tanítóként lép fel - mások sem vesznek át semmit. Jézus benne élt népe hagyományában, a hit számos dolgát illetôen egynek tudta magát az atyákkal, gyakran idézett az Írásból, s még a kereszten függve is a 22. zsoltár szavaival imádkozott. Miért pont kora apokaliptikus váradalmait ne vette volna át, és tette volna magáévá? Különösen, ha ezeket a jövendöléseket nem valamiféle menetrendnek tekintjük, hanem lényegi kijelentésnek a bûnös emberiség Krisztus nagy napjáig terjedô történelmérôl.

 

E történelembe mélyen beleszôve ott van Isten országa; rejtve még, mint kovász a lisztben, vagy jó halak a hitványak közt egy nagy hálóban (Mt 13,33.47-50). Az Úr mûve is a keresztben van elrejtve. A kereszt nem csak egy állomás a többi közt Jézus földi életében, hanem egész váltságmûvének kiábrázolója. „Szabadíts meg minket a gonosztól!” Még hátra van az, amikor Isten megszabadítottai kiragadtatnak mindabból, ami nyomasztja ôket. Ami egyelôre csak belsô valóság (hit, de nem látás), az egykor nyilvánvaló lesz a maga külsô valóságában is. Erre utalnak - a jövendô világ elôjeleként - Jézus gyógyításai. Megmutatják, miben reménykedhetünk: nem lesz többé sem szenvedés, sem jajkiáltás, sem fájdalom (Jel 21,4). Jézus mûködése azonban most még a kereszt alakjában valósul meg; egyelôre „fel kell mennie Jeruzsálembe” (Lk 13,31kk; 18,31), s oda egyházának is követnie kell ôt. De „a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsôséghez, amely láthatóvá lesz rajtunk” (Róm 8,18).

 

© Magyarországi Evangélikus Egyház Sajtóosztálya, 1997